Régi Szentbalázs
A falu Zalaegerszeg és Nagykaniza között, a 74-es út két oldalán helyezkedik el. A község magja a mostani Zalaszentbalázs fölötti dombon /Pusztán/ állott, melyet Árpád-kori földút szel ketté. A helység első írásos emléke 1320-ból való Zentbalas néven. Mai nevét a Blasius = Balázs magyarításából kapta.
Holub József a Zala megye története a középkorban című könyvének III.kötetében az alábbiakat említi: 1320-ban említik először Gelse, Lak és Berzencze (a mai Börzönce) határjárásában /Anjoukori okmt. I. 552./. 1325-ben olvasunk első birtokosáról, aki Ilemér fia János volt. Özvegye szerepel már csak ekkor, aki Tomaji László comes leánya, Venys asszony volt /ZO. I. 190./. Ennek a Jánosnak fia, Bedő, szentbalázsi részét a gesztenyeerdőkben és a hegyvámban – Dénes fia János részét nem érintve – zálogba adta 1348-ban Szentbalázsi Bogyoszló fia János fiainak /Hazai okmt. III. 157./, Istvánnak, Imrének és Mórnak. Mint 1346-ban olvassuk, ez utóbbiak szentbalázsi része két telek volt, a templom mellett Dénes fia János kúriájának közvetlen szomszédságában. Ezt a részt Dénes fia János és Orros Miklós fiai, Miklós és Tamás királyi adományba szerezték meg /ZO. II. 354./.
A törökök elleni harcok alatt a hely fokozatosan néptelenedett el, ebből a korból maradt az Agarét nevű dűlő. 1690 után gyorsan épült a falu, fejlődését mutatja, hogy 1701-ben már 21 saját kenyéren élő gazdája volt. A Rákóczi-szabadságharc is nagy érvágás volt a falunak, ezt örzi a falu széli Lóger-hegyi dűlő elnevezés, mely a kuruc csapatok táborhelye volt.
Révai nagy lexikonából megtudhatjuk, hogy 1920-ban 1498 magyar lakosa volt a községnek.
